Korona-időszámítás

„Annyira beszűkült a tudatunk, annyira szemellenzős a látásunk, hogy elvesztettük a messzibe tekintés, a távlatos gondolkodás képességét. Bekövetkezik a krízis, s csak annyira futja tőlünk, hogy próbálunk úgy tenni, »mintha…«” – így fogalmazott Vírusreflexiók című esszéjében Török Csaba teológus az Egyházfórum hasábjain. Az ő gondolataihoz is kapcsolódva a világjárvánnyal való tudatos szembenézéshez kívánunk újabb szempontokkal hozzájárulni.

A szelíd változás kulcsa

Alvin Toffler 1970-ben bestsellert jelentetett meg Jövősokk címmel. Könyve középpontjában ez a kérdés állt: az egyén vajon képes-e arra, hogy lelkileg és fizikailag feldolgozza az őt körülvevő világ, benne a saját élete gyors ütemű változásait – és ha igen, hogyan?

Ötven évvel a kérdés felvetését követően a jövősokk elérte a világot. A médiában tornyosulnak a krízishelyzetekre vonatkozó, egymást túllicitáló riogatások, amelyek nagyrészt saját magukból táplálkoznak. Állandó eszkalációban vannak a sötéten látó jóslások, egyre erőteljesebbek a hivatkozások a globális világ veszélyeire. Vajon az emberek hány százaléka hisz abban, hogy „a jövő jobb lehet, mint a múlt”? Hányan gondolnak arra, hogy képtelenek bármiféle átalakulásra? Milyen jövőfogalom van éppen most elterjedőben?

A jövő bizonytalanságával összefüggésben úgy fogalmazhatunk: ahelyett, hogy szembenéznénk a szerteágazó valós problémákkal, mindenféle kudarcra gondolás összezuhanással, eszméletlenné válással, segítségért való rebegéssel asszociálódik.

Ez a gondolat nagy intenzitású, infantilis, elnyomott, traumatikus félelmeket ébreszt. Ezeknek a félelmeknek a legyőzése, a félelem a félelmektől és így tovább, egy mind bonyolultabbá váló, elkerülésből és önmegfigyelésből álló védekezési mechanizmus kialakításához és vele a valóság egy részének elvesztéséhez vezet. A sokkhatás alatt álló emberek kiszámíthatatlan módon reagálnak. Képtelenek folyamatok áttekintésére, elfeledik saját identitásukat, irracionális kitörésekre hajlanak magukkal és másokkal szemben, patológiai értelmű misztikus túlzásokra, „víziókra” és ahogyan Toffler 1970-ben előre sejtetőn leírta, heves nosztalgiakitörésekre képesek. Erősödik a múlt iránti vágyakozás hulláma, újra divatba jön a buddhizmus és a Jugendstil vagy egyes filmek és divatirányzatok újra felfedezése. Mindez az egyszerűbb és kevésbé turbulens múlthoz való vonzódásra enged következtetni, a gyorsan felvirágzó vállalkozások pedig tőkét kovácsolnak ebből a vonzódásból. Toffler olyan futurológiai mozgalomról álmodott, amelynek az lett volna a feladata, hogy az iskolákban, a médián keresztül különböző intézmények közreműködésével felkészítse az embereket a változásra.

Annak ellenére, hogy tarka sokféleségben léteznek különböző reform- és fejlődést segítő mozgalmak, ez a jövőre való felelős fókuszáltság nem tudta meghódítani a közszellemet. Helyette még mindig egy mindent átható nosztalgia burjánzik, amely legszívesebben gyorsan visszaállítaná a 60-as, 70-es, 80-as évekbeli viszonyokat. Két nagy átalakulási folyamatra kell most figyelnünk, amely évek óta tart, kihívást jelent világunk számára és még nem találtunk rá megoldást: a globalizációt kísérő gazdasági-társadalmi változások és a demográfiai átalakulás. Ezek a változások új ön- és valóságkonstrukciókat kívánnak: új élethelyzetekkel konfrontáltatnak, amelyekre nem vagyunk felkészülve. A szelíd változás kulcsa a sokféleségben, a természetben, az élet tiszteletében van, és kevésbé a tarka egyenruhában vagy a váratlan, nehéz alkalmazkodást teremtő helyzetekben. 

A szükséges visszatekintés

Lényegéből fakadóan mindkét folyamat, a globalizációt kísérő gazdasági, társadalmi változások és a demográfiai átalakulás már másfajta, új életbeállítódást feltételez. Eltérőt a jelenlegitől. A globalizáció olyan embertípusra tart igényt, amely munkája során tanul és tanulás közben dolgozik. A demográfiai változás megint csak megkérdőjelezi az eddigi életfázismodellt. Ha az életpálya meghosszabbodik, egyidejűleg válhat sokszínűbbé és kiszámíthatatlanná. Mindez azt üzeni, hogy idejében kell felismernünk az átmenet és a transzformáció lehetőségét. Megfelelő pillanatban kell az életünk újraszervezésére gondolnunk, és mindeközben a családunkban összehasonlíthatatlanul több türelmet, rugalmasságot és együttérzést kellene tanúsítanunk, mint amennyit a szüleinktől és a nagyszüleinktől láttunk.

Éppen ezért egyszerre aktuális és elkerülhetetlen, hogy foglalkozzunk az új időszámítással. A régi normalitáshoz visszatérni nem tudunk, a jelenlegi normalitást nem tudjuk megszokni, és egy jobb normalitásra vágyunk, amelyről még sejtésünk sincsen, vajon milyen lehet. Mitől lesz jobb? Mitől fogjuk jobban érteni a klímatémakört, és mitől lesznek jobb megoldásaink rá, miközben együtt kell élnünk olyan új és újabb vírusokkal, amelyeket eddig nem ismertünk vagy kevés figyelmet fordítottunk arra, hogy megismerjük. Most tekintsünk egy keveset vissza, hogy jobban lássunk előre! 2020 őszén, a korona-időszámítás vonzásában milyen tapasztalatokra és benyomásokra tettünk szert?

Képzeljük el, hogy a kedvenc kávézónk ablakából megfigyeljük előttünk elhaladó embertársaink mozgását. Weöres Sándort felidézve, mozgásuknak lehet külön dallamisága, ritmusa és irama. Mit látunk az előttünk elsétáló emberek mozgásán? Miben változott meg a mozgásuk? Testi üzeneteik milyen dekódolatlan, rejtett üzeneteket hordoznak, amelyek szokatlanul újak számunkra? Életképeinken minden olyan, mint régen? Nem, semmi nem ugyanaz többé. Korona-időszámítás van. Ha visszatekintünk, másként látunk a jövőbe. 

Észleleteink ellenőrzése a jelenben történik

Észrevettük, hogy azok a lemondások, amelyek a korlátozó intézkedések nyomán megváltoztatták mindennapi életünket, hogyan hatnak hosszú távon az egyedülléttel és a magánnyal kapcsolatos élményeinkre? A bizonytalansággal együtt vajon hogyan formálódnak tovább bennünk ezek az érzések? „Láttam nemzedékem legjobb elméit az őrület romjaiban…” Allen Ginsberg vagy Faludy György Tanuld meg ezt a versemet című költeményének visszatérően zakatoló sorai tavasszal sokakban idézhettek föl hasonló képeket. Akkor itt feltétlenül át kell gondolnunk azokat az intézkedéseket, amelyeknek következményei lelki életünkben negatív jelölőként maradandó nyomot hagynak. Ez így történik a traumák vagy krízisek esetében, amikor veszteség ér bennünket. A válsághelyzetet azonban mindig az aktuális hatalom idézi elő – következményeivel felelősen számolni kell. De mi történik akkor, ha a válság éppen az, amit a válság elleni védekezés okán vezet be a hatalom? Felfogja-e a hatalom, hogy lelkünk kitettsége a tét, vagy nyílt és nem palástolt célja a legdrágább kincset birtokba venni?

A pszichológiai szempontok kiemelt fontosságának a hangsúlyozása jogos gondolat a koronaidő jelenének tárgyalásában, mert a jövőt érintő intézkedések a jelenben születnek, ám hosszú időre befolyással lesznek az életünkre.

A fejlett társadalmak tagjai már a korona előtti időkben is elidegenedve éltek egymás mellett. A járványellenes szabályok csak fokozzák az elidegenedettség okozta magány érzését, amely által még sebezhetőbbé válnak az elesettebbek. Az amúgy is bizonytalanok számára nem a járványmegelőző intézkedések elfogadása jelent nehézséget, hanem a korlátozások okozta következmények feldolgozása.

A maszkviselés átpolitizálása további kérdéseket vet fel. A metakommunikáció csorbítása, a szociális távolság növekedése és a személyes kapcsolattartás korlátozása mélyebb elidegenedettségbe taszít bennünket, holott kathexis-igényünk velünk született, ösztönszinten megfogalmazott szükséglet, amely nem pótolható virtuális élmények útján. Úgy tűnik, hogy a kiegyensúlyozott szakmai eszmecsere a korlátozó intézkedésekről még várat magára, de nem felejthetjük el: kapcsolat által és kapcsolatokban születünk, a közösség által tanulunk, kapcsolatainkban gyakorolhatunk önreflexiót, és a közösség megtartó ereje által gyógyulunk. Jóllehet az „új normalitás” már a 80-as évek közepén az AIDS-korszakkal vette kezdetét, a maszkviselés az „új normalitásnak” vagy a safe-korszaknak mégis csak a legújabb fejezete. 

Egy jobb normalitás megteremtésének a reményében a korlátok átgondolása és szükségszerű átalakítása mellett olyan témáknak összefüggéseit is fel kell tárnunk, mint az egészségmegőrzés vagy a környezeti rombolás, amely ismételten megerősítheti a szelíd orvoslásba és a kiegyensúlyozott kapcsolatok formálódásába vetett hitet. Lényegi pont ebben, hogy az intézkedések ne váljanak rossz szándékú eszközzé. 

A humanisták szószólói Willy Brandt 1972-es szavait ismételve próbálják megszólítani az érzőbb gondolkodókat: „Ha egyszer a szükségre hivatkozva korlátoznák a szabadságot, barátaim és én a demokrácia védelmében a barikád tetején fogunk állni, és ez szó szerint értendő.” Félretéve hiányainkat, bírálatainkat és a nehéz tapasztalatokat, átgondolhatjuk azt is, hogy a korlátozások okozta változások nem feltétlenül jelentettek veszteséget. Megszűnt a gyors és értelmetlen helyváltoztatás kényszere, a jelenlét csatornái közötti hirtelen váltás. Az időszakos böjt után ismét ízlik az étel. Paradox módon a testi távolság egyben új közelséget is teremtett. Újra felfedeztük azokat a kapcsolatokat, amelyeket egyébként elhanyagoltunk; régi konfliktusokat voltunk kénytelenek megoldani. Improvizációs és kreatív képességeink fejlődtek. Újra divatba jöttek a hosszú telefonbeszélgetések és az asztalinaptárba írt hálabejegyzések, mivel az összekapcsoltság révén az elérhetőség kultúrája változott vagy éppen most változik. Az érzés, hogy közelségre vágyunk, folyamatosan jelen van. Továbbra sem a távolság szigorú szabályozását keressük, hanem a mosolyt a mimika üzeneteinek nehezített dekódolása helyett. A könyökünk érintése mellett is szükségünk van biztos és szelíd kézfogásra, amely a gyöngébbet támogatja. Mindezeket a szem előtt tartva: hogyan tudjuk mégis – az előnyöket tudomásul véve – éber figyelemmel kísérni a változási folyamatokat?

Amikor technika hatalomként jelenik meg az életünkben

Észrevettük, hogyan csodáltuk tavasszal a technikai eszközök gyors térhódítását az oktatásban? Gondoltuk volna, hogy ilyen gyorsan épül be mindennapi életünkbe szokásként a digitális gyakorlat? Olyan tele- és videokonferenciák uralják életünket tavasz óta, amelyekhez az érettebb generáció mindig is kételkedve viszonyult. A gazdasági élet praktikus megoldásaként ez egy csapásra természetessé lett, a tanárok pedig éjt nappallá téve tanulták az internetes oktatás mikéntjeit, és a home office a munkavállalók többségének természetes közeggé lett. Az improvizáció és a kreatív megoldások ideje lett a korona mint új időszámítás.

Észrevettük, hogy az intézkedések első hulláma alatt és után a nyughatatlanok és örökmozgók, azok a fiatalok, akik addig nem, idén tavasszal kirajzottak a parkokba és az erdőbe, hogy élvezzék a biofília és a társas kapcsolódás új előnyeit? A hosszú séta, amely azelőtt nem fért be a heti programok közé, most újra „előkerült”. A könyvolvasás „új” örömforrássá vált. A valóságshow-k ezzel szemben a régi világ trivial trash (’mindennap újratermelődő médiaszemét’) reprezentációiként hirtelen távolinak és idegennek tűntek. A hamis szelfek elhasznált kellékei és a veszélyes lelki hulladék minden elvezető csatornát elöntött. A fáradt energiák vándorlása és a tavasszal tapasztalható megújulás igénye szorosan összeért. A politikailag korrektek és nem korrektek küzdelme és a hasznavehetetlen, vitakultúra nélküli viták, a kultúrharc erőpróbái, amelyek ki tudja már követni, milyen érdekek köré fonódtak, mind megmaradtak, és maga a vírus sem tűnt el teljesen, de nyáron észrevehetően veszített erejéből. 

Észrevettük, hogy gyakrabban eszünkbe jut a krízisek sajátossága, hogy feloldódnak, miközben észleleteink szerint talán már nem a krízisek feloldásában, hanem állapotaink folyamatos és párhuzamos formálódásában lenne érdemes gondolkodnunk? 

Észrevettük, hogy az a felnagyított szorongást és hisztériát keltő híráradat, amely elöntötte a világot, átlépett egy határt, s ez mindenki számára érzékelhető volt? Emlékszünk arra, hogy tavasszal a krimi vagy a horror sem érte már el azt a megszokott, régi hatást, mint azelőtt? Lehet, hogy most érzelmileg szorosabb közelségre vágyunk, miközben a világ körülöttünk éppen átalakul?

Észrevettük, hogy nyár óta a vírus ellen ható oltóanyag széles választéka került meglepően rövid idő alatt a kísérleti fázis utolsó szakaszába? Hogy a termelés mögött meghúzódó üzleti érdekek felfejthetetlen szálakkal szövődnek a vírus politizálhatóságához? Észrevettük, hogy ismételten át kell gondolnunk, milyen módon tudunk együtt élni a vírussal? Olyan formában elfogadva létezését, hogy ne veszítsük el a lelki egyensúlyt a mindennapjainkban? Felismerve tapasztalatainkban, hogy feszültséget viselni tudni kell, de nem mindenki képes rá. 

Ezzel összefüggésben észrevettük, hogy a radikális korlátozások mellett örültünk, ha kapcsolatainkban szolidárisak és konstruktívak maradtunk? Észrevettük, hogy a bizonytalanság okozta szorongással akaratlanul és kéretlenül is szembe kellett néznünk? Hogy a düh érzése úgy oldódik bennünk, ha átalakítjuk a haragból eredő energiát?

A szociális készségek fokozott gyakorlása és az érzelmek tudatos szabályozása eddig mindig segített. A magasztalt mesterséges intelligencia, amely bizonyára képes „mindent megoldani”, éppen a koronaügyekben lép fel ambivalens módon. 

A technikai fejlődés hozta digitalizáció és az emberi kultúra viszonyának tárgyalása, vagyis a digitális átmenet térhódítása a felfelé törő gótikával rokon életérzülettel rokonítható. A korona előtti időkben a technológia, minden utópia hordozójaként, egy mindenre ható, általános gyógyszerhez volt hasonlítható. Ernst Jünger, a német kultúrkritika harmincas évekbeli meghatározó alakja úgy fogalmaz, hogy a természeti erőként megjelenített technológiával vívott világháború legfőbb következménye az organikus és a mechanikus különbségének eltűnése. Eszmefuttatása a húszas és harmincas évek társadalmi változásai ütemének felgyorsulásához kapcsolt párhuzamai révén ma is meghatározó.

A mai fejlődési instanciák olyannyira technikaiak, hogy elhisszük: megóvnak bennünket a betegségektől és a haláltól, sőt talán még saját testünk természetes változásaitól is. 

A transzhumanizmus ideológiájában ismét a karteziánus test-lélek dualista szemlélettel találkozunk, ahol a test az elmének erősen alárendelt szerepbe kerül.

Ez az újrakeretezett, mechanikus világ elidegenítő funkcióin kívül a kísérletezést gyakorolja szenvedélyesen. Vagy a labormunkák mögött egyszerűen az üzleti érdekek dominálnak?

Mindenesetre a ma józanul gondolkodók mintha egyre kevésbé hinnének a nagy digitális megváltásban. A digitális fogyasztó kapcsolattartási igényei vajon kielégíthetők egy nem személyes jelenlét keretében? Vajon melyek a digitális oktatás vezető tapasztalatai? A technikai hype-olás fejlődési szakaszának vége: a figyelmünket most újra a humán értékek felé kell fordítanunk. Olyan humán alapértékek felé, amelyek újra fogalmazzák kérdéseinket: milyen lett mára az ember? Kik vagyunk? Hogyan is vagyunk egymással, és leszünk mi egymásnak?

Normalitásra vágyva

Észrevettük, hogy ténylegesen mennyi humor és emberség költözött a szívünkbe, amióta a vírus hirtelen feltűnt az életünkben? Észrevettük, hogy mindeközben a „fekete április” és a gazdasági élet zsugorodása megtörtént anélkül, hogy összeomlást tapasztaltunk volna? Lehet, hogy a gazdaság élő és lélegző rendszerként, amelynek az életfunkciói között az emésztés és az alvás éppúgy létező jelenség, mint a tudattalan nyelveként és egyfajta „valóságként” szándékaink felé utat mutató álom?

Most ősszel pedig még mindig működik a gazdasági élet, és nem állt le a világgazdaság. Sőt a globális, vállalatok között megvalósuló és szerteágazó értékteremtő folyamatok további terjedése és a termelékenység fokozása sem állt meg. Sajnálatos módon a termelés minden területén tovább szaporodnak a depók, készletraktárok, és további hálózatok jönnek létre a globális lokalizáció jegyében. Az első hullám utáni helyzet nem végleges, a világ átmeneti állapotban van: egyszerre műhely, labor és múzeum, ahol egyidejűleg vannak jelen a régi korszak kellékei és egy új, még bizonytalan struktúra alapelemei. 

A korona hozta új időszámításban a vagyon is mást jelenthet majd. A testi és lelki egészség lesz döntő fontosságú, valamint a kapcsolatokban való beágyazottságunk. Értékes lesz a jó szomszédság és a megbízható eredetű élelmiszer vagy a békeidőbeli konyhakert. Lehet, hogy a vírus meglepő gyorsasággal abba az irányba fordítja a figyelmünket, amerre addig is kellett volna irányítanunk?

Ha mindezt észrevettük, azt is látnunk kell, hogy most, a korona idején minden egyes alkalommal, amikor a jövőbe tekintünk, gyakrabban gondolunk a problémáinkra és veszélyekre, amelyekkel találkozhatunk. Ezek a szorongások, vélt és valós félelmeink választanak el bennünket a jobb normalitástól, a bizakodó jövőképtől, hiszen belsőleg már kapcsolódunk a jövőhöz, amely által összeér bennünk a ma és a holnap tapasztalata. A jövőtudatért pedig felelősek vagyunk, csakúgy, mint a saját fejlődésünk formálásáért. Freud kortársa és orvostársa, Wilhelm Stekel fogalmazta meg, hogy a kötődés ösztönös, a szeretet tanulható. A létünk is velünk született morál, de az etikus képesség híd, amelyen haladva a szeretet tanulásával megszelídülnek a destruktív ösztönrezdülések, amelyeket az én az elhárítómechanizmusok segítségével átformál, és a feszültségtűrő képesség szolgálatába állít. 

Ha újra tanítjuk a szeretetet, ha megtanulunk újra elfogadni és tisztelettel fordulni a másik felé, megteremthetjük annak lehetőségét, hogy egymásra őszintén és nyitottsággal figyelhessünk. 

Amíg ez nem történik meg, a fejlődés irányába ható mindenféle állítólagos cselekvés hiábavaló vagy látszatmegoldás marad.

Ha pedig a szorongásaink reális veszélyt jeleznek a jelenben, akkor jogosan foglalkozunk észrevételeinkkel.

Elhagyva a dermedt állapotot, most, az átmenet idején lesz időszerű a félelem által befagyasztott érzéseinket a szeretet melegénél újraéleszteni és a visszakapott életerőt cselekvésbe terelni. A jobb normalitásban a közelség-távolság kérdését talán megtanuljuk jobban kezelni; ezáltal – bízva a tükörneuronok működésében – éppen az összekapcsoltság érzése válhat új minőséggé. Autonómia, nyitás és zárás, idővel újra kiegyenlítődnek majd, és a világ a maga komplexitásában stabilabbá válhat. Ha mindezt észrevettük, és valóban képesek leszünk egy jobb normalitás feltételeit megteremteni, és a törekvések objektiválható valósággá válnak, akkor jutunk a jó coping-érzetek, megküzdőképességek birtokába. Így elkerüljük annak a dehonesztáló állapotnak a bekövetkezését, amelynek az össztársadalom szintjén megjelenő tünetképzés a következménye. És ez már másképpen cseng, mint valami steril és előre becsomagolt áru, amelyet éppen most bontogatunk ki: mi nem erre gondoltunk. Gyakrabban emlékeztessük magunkat rá, hogy a jó coping annyit tesz: megküzdeni! Egy egészséges dopamintükör mellett szedjük össze erőnket, és nézzünk körül higgadtan újra: mit látunk? Mit érzünk? Mit kell tennünk egy élhető normalitás érdekében?

 

Fehér Pálma Virág

klinikai szakpszichológus, aktív-analitikus, pszichoterapeuta